Börtöneim
BUDAPEST
Június 23-án, egy hónappal letartóztatásom után, szállítottak át a Markóba, a nagy budapesti büntetőintézetbe. Az első napot egy 12 személyes zárkában töltöttem, csupa köztörvényes között. (Itt kell megjegyeznem, hogy soha, egy esetben sem zártak össze "politikaival"; emögött valószínűleg szándékosság húzódott meg.) Szerencsére másnap elvittek onnan és egy négyszemélyes zárkába kerültem, ahol - mondhatom - kellemes emberekkel találkoztam. Rajtam kívül volt ott egy iraki fiatalember, aki katonaszökevényként tartózkodott az országban, az iraki hadseregből szökött meg (akkor még javában dúlt az iraki-iráni háború), és Magyarországon akart maradni (ezt a bíróság engedélyezte is neki). Aztán egy középkorú buszsofőr, akit kiskorú leány megrontásával vádoltak, és elmondása szerint ártatlan volt, valamint egy idősebb férfi, akinek lopásért kellett felelnie a bíróság előtt - elmondása szerint igazságtalanul. (Megfigyeltem, hogy nagyon sokan állították magukról bent, hogy ártatlanok.)
Az ellátás kielégítő volt, bár reggel folyadékon kívül mást nem adtak. Délben a tálalást, főleg az öreg jóvoltából, igyekeztünk hangulatossá tenni. Kis szakadt abrosz került az asztalra, körülötte négy személyre elrendezve a pléhcsajka, kanál, villa, kés. Így még a vacak kaja is jobban ízlett. Este hideget kaptunk, valami zsír- vagy lekvárpacnit, kenyeret. De mivel nem dolgoztunk, sok kalóriára sem volt szükségünk. (Csak a jogerősen elítéltek voltak munkára kötelezhetők.)
Habár itt is reggel 5-kor volt az ébresztő, sokkal lazábban élhettünk, mint a megismert többi börtönben (Miskolc, Eger). Ha akartunk, fekhettünk, aludhattunk naphosszat az ágyon stb. A körülményekhez képest az itt töltött idő volt a legkellemesebb. Sajnos, mindössze három napot lehettem itt, mert június 27-én reggel beszóltak: pakoljak össze, mert visznek Miskolcra. Mivel akkor Miskolcon volt a lakóhelyem, a bírósági tárgyalást is ott tartották. Cókmókommal és a kapott elemózsiával együtt egy "rabóval" (rabszállító kocsival) többedmagammal átszállítottak a Gyűjtőbe, ahol a miskolci szállítózárkába kerültem. Ebben a szűk kis helyiségben nemsokára több mint harmincan szorongtunk. Már itt is feltűnt, és később is megerősítést nyert az a sajnálatos tény, hogy a cigányszármazású bűnözők a lakossághoz viszonyított számarányukhoz képest sokkal nagyobb mértékben képviseltetik magukat a magyar büntetőintézetekben.
Délután 2-3 óra körül autóbusszal elindultunk Miskolc irányába. Útközben betértünk az egri börtönbe, ahol néhány rab felszállt hozzánk: tárgyalásra vitték őket Miskolcra. Este 6-ra értünk be kálváriajárásom legocsmányabb helyszínére, a miskolci büntetés-végrehajtó intézetbe.
MISKOLC
Rablógyilkosság, nemi erőszak, késelés. Ilyen és hasonló bűntettek miatt leültetett nehézfiúk voltak zárkatársaim a következő majdnem három hónapban. De kezdem az elején. Első állomásom egy négyszemélyes, úgynevezett szállítózárka volt, ahol az égvilágon semmit sem csinál az ember. És talán ez volt a legrosszabb! Reggel 4-kor volt az ébresztő, majd 6-ig félálomban ültünk a stokikon (faszék), míg 6 óra felé beadtak valami híg löttyöt, általában kávét, amit a börtönzsargonban bivalytejnek hívtak. Társaimmal, két kiskorú bűnözővel, akik tolvajlásért és garázdaságért voltak bent, főleg malmozással töltöttem az időt, amit csak a déli betonfőzelék (sárgaborsó) beadása szakított meg. Este 8-kor kellett lefeküdni, legalábbis a villanyt eloltották, úgyhogy nem volt mit tenni, lehevertünk. Időnként a smasszer (őr) benézett a tátikán (nyílás a zárkaajtón), hogy minden rendben van-e.
Erről az aránylag nyugodt helyről vittek át július 4-én egy 16 személyes cellába, ami életem talán legrettenetesebb élménye volt. Még soha nem találkoztam ennyi alja emberrel ilyen tömegben! Rossz érzésem már a belépésem utáni néhány percben beigazolódni látszott, mikor az egyik fiatal suhanc megkérdezte tőlem, hogy mi a lánykori nevem. Ezen kissé elcsodálkoztam, de aztán később félreérthetetlenül céloztak arra, hogy mi lesz majd, ha eljön az éjjel. Nos, az éjjel eljött, habár nem abban a zárkában, ugyanis odahelyezésem után néhány órával kizörögtem a fegyőrnek, hogy orvoshoz szeretnék menni. Őt aztán megkértem: eszközölje ki számomra, hogy máshová kerüljek. Így is történt, és az estét már egy aránylag rendes társasággal töltöttem. Társaim: egy idősebb cigányember, aki emberölési kísérletért volt bent; másik egy húszéves fiatalember rablógyilkosságért; és egy bányász nemi erőszak vádjával. (Utóbbi még az ottlétem alatt lezajlott tárgyaláson felmentést nyert és szabadult.) Július 8-án sajnos "szétdobtak" bennünket, és három nehézbombázó (súlyos bűnöző) közé kerültem. Itt semmi baj nem lett volna, ha nem lopták volna el mindig az ennivalómat, míg aludtam, és nem zavarta volna őket az a tény, hogy olvasással csaptam agyon az időt. Érdemes elmesélnem azt a jelenetet, mikor egyikük az első nap felajánlkozott, hogy - lévén borbély - szívesen megborotvál. Elfogadtam az ajánlatot, mivel úgyis nehezen tudtam borotválkozni a hagyományos módszerrel, villanyborotvát pedig nem lehetett bent használni. Borotválás közben határozhatta el, hogy elmondja, miért is van bent. Nos, emberölésért, és tulajdonképpen neki mindegy már, hány embert öl még meg, úgyis életfogytiglant kap, és így tovább. Elképzelhető, hogy alig vártam, hogy a kést elvegye a nyakam környékéről!
A lopkodást és zaklatást megelégelve kértem az őröket, hogy helyezzenek másik cellába, aminek eleget is tettek. Itt kell megjegyeznem, hogy az őrökkel kapcsolatban rossz emlékem nincsen, a lehető legkorrektebb módon bántak velem. A legerősebb kiszólásuk velem szemben is csak annyi volt, hogy "inkább pinát izgattam volna" ...
Ebben az időben tudtam meg, mi, vagy inkább, ki az a "köcsög". "Tanulószobám" egy újabb állomás volt a miskolci börtönkomplexumban. Két késeléssel vádolt srác és egy kiskorú rablógyilkos voltak a cellatársaim, akikkel egyébként jól kijöttem, az ügyem miatt még tiszteltek is. A fiatal gyilkosról kicsit többet kell elmondanom. Két társával együtt leütött, kirabolt és megölt (20 forintért) egy háromgyermekes családapát. Ezért a galád bűntettért annyira gyűlölték még a bent lévő zsiványok is, hogy állandóan ütötték-verték. Ráadásul egy vézna, gyenge gyerek volt, aki az ellenkezésre nem is gondolhatott. Volt, hogy pengével hasogatták fel a hátát, mellét. Ha az őr ilyenkor benézett, szó nélkül továbbment.
Egy délután az egyik srác elkezdte mondogatni neki, hogy este lejössz, ha szólok. Akkor még nem tudtam, miről van szó, illetve azt hittem, tréfa az egész. Este már az ágyban voltunk, a villanyt is eloltották, mikor megint szólt neki: "gyere le, köcsög, és szopj le!" A beszűrődő holdfényben láttam, amint a gyerek lemászik az emeletes ágyról, rámászik a srác ágyára, lábai közé hajol, és aztán csak a félreérthetetlen mozdulatokat láttam. Ez volt egész fogságom legbrutálisabb élménye.
Szólni kell még a látogatásokról is, nehogy még valaki azt higgye, nálunk is olyan kulturált módon zajlott le a 80-as években, mint azt a nyugati filmeken láttuk. Először is: látogatót csak havonta egyszer lehetett fogadni, a látogatások pedig egyszerre zajlottak. Hosszú folyosót kell elképzelni, amely hosszában el van választva hálóval, és félméterekre állnak egymás mellett a letartóztatottak, másik oldalon pedig a hozzátartozók. Mindenki torkaszakadtából üvölt, mert másképpen nem értene meg semmit. Szegény szüleim, akik ilyen helyen és ilyen emberek között még sosem voltak, egész összetörve távoztak.
Július 27-én Egerbe szállítottak, mivel a miskolci börtön csordultig telt, és a tárgyalásomig, szeptember 13-ig, ott kellett az időt eltöltenem. Időközben az ideiglenes szabadlábra helyezésem iránt többször is beadott kérelmemet azzal az indokkal utasították el, hogy, idézem: "Figyelemmel a vád tárgyává tett bűncselekmény súlyosságára, a kiszabható szabadságvesztés tartamára, a vádlott szabadlábon hagyása esetén tartani lehet a szökésétől, elrejtőzésétől."
Az egri börtönről sokat nem tudok írni, elég eseménytelen volt az ottlétem, az általam megismert büntetőintézetek közül a legrendesebb hely volt: higiénikus, világos zárkák, jól ellátott könyvtár és hosszú, mindennapi séta egy kellemes kis udvaron. Itt végig kisstílű bűnözőkkel voltam együtt, akik teljesen különböztek a miskolci típusoktól. A börtönvezetés valószínűleg szándékosan nem tett össze életellenes vagy hasonló súlyos bűntettek elkövetőivel, ezt a jóindulatot utólag is dicsérendőnek tartom.
